Amikor elkezdtem a blogot, még semmi ötletem nem volt a beindításához, most pedig sorra jutnak eszembe a (számomra) jobbnál jobb ötletek, amik talán titeket is érdekelhetnek. 

A mostani bejegyzést egy kedves látogatóm ihlette, aki az Angels of Death. azaz a Satsuriku no Tenshi című animéről érdeklődött. Nem tudom, hogy azóta rászánta e magát, azonban ha még nem, akkor remélem ez segíteni fog a döntésben. Ha pedig már igen, akkor remélem azok számára hasznos lesz, akik nem ismerik eme csodás művet, esetleg nem tudják eldönteni, mennyire lenne érdemes megnézni. 



Mint ahogyan a Mahou Shoujo Siteról szóló ajánlómat, ezt a bejegyzést is azzal kezdem, hogy beillesztem ide az AnimeAddicts-on található ismertetőt, végül elmondom a saját véleményem róla.: 

"Rachel, egy 13 éves kislány, egy ismeretlen épület alagsorába zárva ébred, emlékek nélkül. Fogalma sincs hol van, szóval az épületben bolyong bágyadtan és elveszve. Rátalál egy kötésekkel tarkított fiúra, Zackre, aki egy kaszát hord magával. Egy furcsa kötelék alakul ki közöttük és megpróbálják együtt kideríteni az ott létük mögötti rejtélyt és próbálnak kijutni."


Mivel ez egy horror játékon (és mangán) alapuló alapuló anime, így senki ne lepődjön meg, ha az anime kezdete erre hajaz. Ha össze kéne hasonlítanom egy játékkal szintén ebből a kategóriából, én a hangulata, az irányítása és a történet miatt is az Ib-et mondanám, ami szintén nagy kedvencem. De hogy mi is fogott meg ebben az animében? Nem csupán az eszméletlenül gyönyörű és titokzatos rajzolás, de a sötét, nyomozós légkör és a szerethetően őrült karakterek is szerepet játszottak abban, hogy pillanatok alatt a kedvencemmé váljon. 
Személy szerint már az anime bejelentése előtt rátaláltam erre a fantasztikus történetre, és már a manga elolvasását tervezgettem. Így amikor bejelentették, majd ki is adták, azonnal el is kezdtem nézni, hiszen éreztem, hogy imádni fogom.

Mint ahogyan azt már említettem, a grafika szerintem eszméletlen gyönyörű, és a képi világ igencsak magával ragadó. Habár van néhány anatómiai hiba az animében, mint például Zack furcsa ülési módszere a villamos székben ( a lába furcsán rövid, hisz nem tudna így ülni, kivéve ha a szék karfájára teszi azt ), azonban ez nem túl feltűnő első látásra, így nem is annyira zavaró. Valamint nem ez az első anime, ahol ilyen apró hibák fordulnak elő, úgyhogy részemről ez elnézhető. 

Viszont ami engem leginkább megfogott az animében, az a darkos, sejtetős hangulat olykor komikus bejátszásokkal, (mint például a szivárvány hányás) valamint a karakterek őrült, mégis valahol aranyos (némelyik) és szerethető személyisége. 

Én például az eddig megjelent karaktereket Cathy-n kívül mind rendkívül megkedveltem. 
Különösen tetszik az, hogy a női főhős nem egy magatehetetlen és esetleg kislányka, legyen bármennyire fiatal, hanem egy saját akarattal és céllal (még ha azt nem is értjük, hogy miért ez a célja) rendelkező ifjú hölgyemény, akiben megvan a kisgyermekes ártatlanság, de egyben a furcsa őrület is. 
Zack karakterét azt hiszem nagyon nem kell taglalnom, hisz aki megnézi, annak rögtön leesik, hogy az "aranyos pszichopaták" sorát erősíti a drága. A nevetésével és a hülye fejével azonnal belopta magát a szívembe, 
Danny számomra semleges karakternek bizonyult, azonban Őt sem gyűlöltem meg az alatt a két rész alatt, amennyit szerepelt. 
Eddie viszont rögtön kedvenccé nőtte ki magát a két főhős mellé zárkózva, hiszen bolondulok az őrült shotákért. 

A tetoválást mindig is egy olyan dolognak tartottam, amely az önkifejezés egyik legszebb formája. Olyan sok féle létezik, és akár Te magad is tervezhetsz egyet egy olyan mintával, amely a szívedhez a legközelebb áll. Jómagam is szeretnék néhányat, amiket szerintem meg is fogok osztani Veletek, de azt majd később. Hogy is jutott eszembe ez a téma? 

Egy kedves ismerősömmel újra beszélgetésbe elegyedtem, és szóba jött az, hogy ha minden jól alakul, akkor az egyetemre való bekerülésemet az első tetoválásommal ünneplem majd meg. Ő kapva az alkalmon, dicsekedni kezdett azzal, hogy mennyi ötlete van, és mennyire jó lenne megvalósítani őket. Noha ezt a bizonyos személyt ismerve egy darabig várhat rá, ameddig én az első adandó alkalommal cselekedni fogok. Talán ezt a cselekvőképességet irigyli bennem, ugyanis ha én akármit meg szeretnék tenni, Ő rögtön le szeretne beszélni róla, hogy ezért meg ezért ne. Aztán persze szinte azonnal elszólja magát, hogy Ő is mennyire szeretné, meg mennyire tetszik neki, de a szülei ezért és ezért nem engedik, ezért ha neki nem lehet,nyilván nekem sem. ( Amit egyébként nem értek, hisz egy felnőtt emberről beszélünk. ) 
Nos mivel beszélgettünk, úgy gondoltam, hogy ha már Ő is megtette, miért ne oszthatnám meg Én is a terveimet. Ebből összesen 7 van (Amik biztosra meglesznek, de persze van még tervben bőven). Nos én erre a HÉT, ismétlem HÉT darabra is azt a választ kaptam, hogy:
"Nem lesz ez egy kicsikét sok? Mármint.. Értem én, hogy tetszik meg minden, de Te mégiscsak egy lány vagy, és nem egy pasi, akin jobban mutat az, ha tele van tetoválva. Tudod eléggé elcseszettül néz ki az, ha ennyi minden van egymásra egy női testen.Szerintem ebből szanálj néhányat, és csak azokat tartsd meg, amik fontosak és tényleg jelentenek valamit számodra. " 
Én megértem Őt, ha csupán 1-2 kisebb darabot szeretne a testére rakatni, és semmi jogom felszólalni ellene, hiszen neki az tetszik, ha egy nőn kevés, és viszonylag kis méretű tetoválás található. Ez viszont az én testem, így én úgy gondolom, hogy a saját kötelességem rendelkezni felette. Mint ahogyan azt neki is elmondtam, most ide is le fogom írni azt, hogy számomra a tetoválás egy olyan dolog, amit nem csak kétszer, de háromszor - négyszer, vagy akár sokkal többször is mélyen átgondolok, mielőtt megcsináltatom. Ez tényleg egy maradandó dolog, amely életem során végig kísér majd, így nagyon megválogatom azt, hogy mit, mikor, hol és hogyan. Nem fogom azt mondani, hogy mindenki járjon el így, és csak olyat varrasson magára, amit úgy gondol, hogy mély jelentése van számára, és olyat ne is, ami csak szimplán tetszik neki még x év után is, én viszont csak olyan motívumot szeretnék, ami valamit jelképez számomra, még akkor is, ha mások nem tudják, hogy mit. Egyszóval szimpla tetszésből nem csináltatnék tetoválást, mert magamat ismerve nem tudnám, hogy mikor is bánom meg. Lehet, hogy x éve még tetszett, de egy nap lehet már nem fog, ellentétben azzal, amit a jelentése miatt szeretnék magamon viselni. 

Az pedig, hogy mennyit csináltatsz, nem függ a nemedtől vagy a korodtól, csupán attól, hogy ki mit fogad el magán. Ő így látja, és én nem szeretném befolyásolni a nézeteit. Ő viszont igen. Próbál abba az irányba terelni, ami neki megfelel, ami az Ő számára elfogadott, és abba nem gondol bele, hogy Én mit vallok erről. Sajnos ebből is látszik, hogy nem igazán ismer, ugyanis ha ismerne, akkor tudná azt, amit az előbb Nektek is leírtam. ( Habár már nem egyszer említettem neki, de úgy látszik nem voltam elég maradandó.. ) Szerintem egy nő nem attól lesz nő, ha nincs tetoválása, vagy csupán 1-2 található elvétve az egész testén. Ugyan úgy tud gyönyörű és nőies lenni egy televarratott hölgy is. 
Sosem értettem azt, hogy miért kell gátat szabni az önkifejezésnél, hogy ettől már túl férfias? Hiszen mint mondtam, szerintem nem. A tetoválások a lelked egy részét ábrázolják. 

Azt azonban nagyon meg kell válogatni, hogy hol csináltatod. Habár nekem még egy sincs, már több éve érdekelt vagyok a témában, és mivel több jó barátomon díszeleg egy,esetleg több, így körbe kérdezgettem, hogy hol tudnék a közelben olyan embert találni, aki ár-érték arányban az elvárásaimnak megfelelően dolgozik. 

Viszont ez a bizonyos illető olyat is megemlített, hogy az rettenetesen csúnya, ha egy emberen, főként egy nőn több, egymástól független tetoválás található. Teszem azt van egy a csuklón, kettő a bokán és így tovább. Aztán mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis miért lenne csúnya, azt felelte, hogy nőietlen, és Ő azt vallja, hogy egy nő igenis legyen olyan, mint egy nő, hiszen Isten így teremtett meg minket. Habár ezt hülyeségnek tartom, mert mindenki számára mást jelent a nőiesség, és mindenki mást tart gyönyörűnek. Tehát én elfogadom az Ő nézeteit, még akkor is, ha nem értek vele egyet. Ő viszont gyermeteg módon próbál rábeszélni arra, amit Ő akar. Az Ő véleménye szent és sérthetetlen, nekem pedig kötelezően osztanom KELL ezeket a bizonyos nézeteket. Aki tanult nyelvtan órán a "vita" kifejezésről, azt tudja, hogy egy akkor egészséges, ha nem megy át személyeskedésbe, és nem próbálod meg foggal-körömmel kiharcolni, hogy ugyan azt gondolja a másik fél is, mint Te magad. Inkább csak igyekszik, hogy megértsd az Ő álláspontját, de azt nem várja el, hogy egyet is érts. Nos.. Ő ezt nem vette figyelembe sajnos...

Egy jól kivitelezett tetoválás lehet olyannyira gyönyörű, akár egy ékszer, ha büszkén viseli őket az ember!
Ez mindenkié. A TIÉD is, ha te úgy kívánod, és senki nem veheti el TŐLED. Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon.

De most, hogy már tudjátok a véleményem erről a dologról, szeretném megosztani veletek a saját aprócska ölteteimből néhányat. ^^ 

1, Az legelső, amit minnél előbb szeretnék megvalósítani, az a kulcscsontomon elhelyezkedő fektetett rózsa, amely "forever" azaz örökké jelet mutat, alá pedig a felírat: 
" I was his Angel, but now He's mine " ami annyit takar, hogy: " Én voltam az Ő angyalkája, de mostmár Ő az enyém. " 
Mint ahogyan azt már említettem, nagyon jó viszonyom volt a mára elhunyt édesapámmal, és mindenképpen szerettem volna egy emléket róla, amiről ha rá nézek a boldog percek jutnak eszembe. 


2,Mivel imádom a macskákat, és szinte az életem részévé váltak ezek a puha szőrgombolyagok, nem is volt kétség affelől, hogy a fajuk valamely képviselője a testemre kerül-e, vagy sem. Személy szerint, hogy kicsit bensőbb vonzata legyen a dolognak, a saját példányom arcformáját szeretném magamra varratni hasonló képpen. Kezdetben ettől egy kissé ódzkodtam, hiszen több cicám is tartózkodik itthon, és nem kívántam megkülönböztetni őket, mivel mindegyiket egyaránt szeretem. Ám édesapám távollétében sokat gondolkodtam, és arra a következményre jutottam, hogy mégiscsak egy saját állatot tetetek magamra,méghozzá a története miatt. 
 

Alig 3-4 éve történt ugyanis, hogy éppen az érettségihez kötelező közösségi szolgálatomat végeztem a helyi könyvtárban, amikor hangos nyávogásra lettem figyelmes az ablak alatt. Mivel már akkor is volt több kiscicánk, így nem kérdés, hogy hajnali 6 órakor képes voltam kipattanni az ágyból, hogy meggyőződjek arról, hogy nem esett bajuk. És akkor megpillantottam Pocakot, az akkor még igencsak vad és kicsit sem emberbarát alig másfél hónapos kiscicát, aki két napon át nyávogott az ablakom alatt. Persze vittünk ki neki folyamatosan ennivalót, hogy ne haljon éhen, de csak nem akart elmenni tőlünk. Így hát édesapám nagy nehezen elkapta Őt, és behozta az udvarunkra, ahol elbújt, de nem menekült el. Néhány hét után egyre kijjebb merészkedett, és végül apa meg is tudta Őt símogatni, majd számomra is megadatott ez a "dicsőség". A cica a mai napig nálunk van, és egyetlen embert sem engedett közel magához rajtunk kívül, így úgy gondoltam, miért le lehetne Ő a kiválasztott.


3, Kezdetben csupán megtetszett a képen lévő minta, amely számomra egy szomorú, mégis kedves üzenetet sugároz. Azonban mint ahogyan azt már említettem Nektek, tervezek egy könyvet írni, melynek az egyik karaktere, Hope Hunter ugyan ezt a jelképet viseli magán. És mivel számomra igazán bensőséges jelentése van mind a mintának, mind pedig a karakternek, így nem is volt kérdés, hogy ez is felkerül a listára. 



4,  Ez valakinek furcsán hangozhat, ám számomra igenis fontos jelentéssel bír. A másik kulcscsontom alá egy sündisznót szeretnék tetováltatni, mivel két mély nyomot hagyó karakterem is van, akit sündisznó alakban ábrázolnak. Azt azonban még nem döntöttem el, hogy csupán egy sima sündisznó alakot alakítsak át olyan formára, hogy az mind 

a kettőhöz kötődjön, vagy szimplán az egyik karakter sündisznó formáját. Azt hiszem ezt még van időm eldönteni

5, Erről még nincs konkrét elképzelésem, azonban szeretnék egy 

rózsákkal kidíszített CR-5 feliratot a combomra. Aki jártas a yaoi visual novelek világában, biztosan ismeri a Lucky Dog nevezetű alkotást. Giulio nagyon a szívembe lopta magát, azonban az oldalamon furcsán mutatna ez a történet, így elterveztem, hogy a játékhoz készült saját karakterem tetoválásának helyére csináltatom meg. 



6, A lányok közül sokan a szerelmük nevét viselnék magukon, én a karakteremét. Úgy bizony! A könyvem másik szereplője, Eric nevét szeretném japán írásjelekkel a tarkómra varratni. Furcsa dologként hathat, ám számomra nagyon sokat jelent ez az egyetlen agyszülemény is. Onnantól kezdve, hogy az enyém, egészen odáig, hogy nagyon sok tulajdonsága megyegyezik az enyémmel. 


7,  Mivel ez egy egészen friss darab, ezért még nem igazán 

döntöttem el, hogy hova. Aztán ki tudja, lehet meg sem marad, de egyenlőre a "Must have" kategóriába tartozik. Ez pedig egy egyszerű nyulacska. És ki nem találnátok, hogy szintén Erichez köthető, akit mindig egy nyuszikával asszociálok.




Ezen kívül már csak azok maradtak, amiken nagyon gondolkodom, viszont hírtelen nem tudom eldönteni, hogy érdemes lenne e a dolog. 

Ezek közül pedig hírtelen kettő darab jut eszembe. 

1, A méltán híres Kuroshitsuji című animéből vett "Funtom company" logók. Hiába is tagadom, még mindig a szívemnek kedves sorozat a Black Butler, és az is fog maradni, történjen akármi. Valamint mint ahogyan azt már említettem, a macska és a nyúl szimbólum is fontos szerepet játszik az életemben.

2, Az egyre nagyobb hírnevet szerző AWS zenekar "Nem kértünk semmit" című számának refrénje: 
"Nekünk a káosz,
Nektek rend. 
Nekünk a zaj kell,
Nektek csend." 

Sosem értettem azokat az embereket, akik csupán azért képesek hozzászólni egy bejegyzéshez, hogy elmondhassák, hogy az adott anime/manga/film/játék, vagy akármilyen más dolog amiről szó van a posztban mennyire szar. Hozzáteszem ismét, mint minden hasonló irományomhoz, hogy azzal nincsen semmi bajom, ha valaki kultúrált módon fejezi ki a véleményét, még akkor sem, ha az éppen negatív, hiszen nem tetszhet mindenkinek minden, és nem lehet mindenki jó véleménnyel egy bizonyos dologról. 
DE.. Aki csupán azért jön egy felhíváshoz (legyen az cosplay,szerepjáték vagy csak szimplán segítség kérés), hogy elmondja, hogy mennyire sablonos és semmit mondó az adott dolog,és nem érti, hogy hogy lehet ilyet egyátalán kiírni, az inkább görgessen tovább, mert ezzel azok kedvét szegi, akik eddig örömüket lelték benne. 
Történt ugyanis, hogy éppen csak görgettem lefele valamelyik animés csoportban, amikor szembe futottam egy poszttal a Mahou Shoujo Siteról, ami az én egyik személyes kedvenc animém. Megörültem annak, hogy más is ismeri ezt a remekművet, azonban amiket a kommentek között láttam, igencsak elszomorítottak. Mint mondtam, nem az, hogy van olyan, aki negatív véleménnyel van róla, hanem az, hogy észérvek nélkül dobálóznak azzal,hogy mennyire szar az anime, és azok is, akik valaha megnézték. Viszont elárulom, hogy ezek a kommentelők csupán egy dolgot fognak elérni: Még több ember fogja megnézni.
Hisz így működünk mi. Ha valamire sokan fújnak, aköré többen gyűlnek, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek mások mondják, és mindenki saját maga eldönti, hogy igazuk van e, avagy sem. Ami szerintem egy jó dolog, hisz így csak ismertebbé válik. 

Aki viszont nem ismerné az animét, annak bemásolnám az AnimeAddicts által írt ismertetőt: 

Asagiri Aya egy fiatal lányt, akit sokat bántottak az iskolában. Hogy a problémái elől elmeneküljön, az interneten keres vigaszt, ahol rátalál egy rejtélyes weboldalra, aminek a címe "Magical Girl Site". Csupán rápillantania elég volt, hogy magába szippantsa ez a "Magical Girl Apocalypse" nevű halálos világ. Itt ölsz vagy megölnek a szabály és hősnőnknek végtelen számú édesen kinéző, fodros szoknyácskás gyilkológéppel kell megküzdenie, akik mágikus erőkkel és határtalan vérszomjjal vannak felruházva.

Eme irat engem is megtévesztett, hisz ez után valóban egy cukormázas,fegyverekkel harcoló pszichopata kislányokkal teli világra számítottam, ebben azonban mondhatjuk, hogy kellemeset csalódtam. Meglehet, hogy vannak benne színes egyéniségek, mint például Shioi Rina és Anazawa Nijimi, esetleg Kiyoharu Suirenji, de összességében én nem mondanám édesen kinéző, fodros szoknyácskás gyilkológépnek egyik karaktert sem. 

Maga az anime hangulata véleményem szerint eléggé sajátos, bár én különösen értékelem ezt a fajta mahou shoujo kialakítást, ugyanis én úgy gondolom, hogy a varázslányok élete sem mindig fenékig tejfel. 

Bár Aya karaktere néha igencsak idegesítő, az egykori önmagam jut róla eszembe. A tipikus gyenge kislány, akire mindenki megvetéssel és utálattal nézett, akit ott ütötték ahol csak lehetett. Az a sok verbális és fizikális bántalmazás mind-mind az akkori időkre emlékeztetett. Azonban mint ahogyan Aya életébe is, az enyémben is bekövetkezett egy jobb korszak, melyet az új barátaim hoztak magukkal, és a mai napig Ők tartják bennem a lelket. 

Az anime olyan kemény, a való életben is gyakorta előforduló eseteket dolgoz fel, mint például a lelki és testi terror, az öngyilkosságra való hajlam, a családi erőszak, az emberölés és az ezekkel járó hatalmas kín, valamint azokról az emberekről, akik mellettünk vannak jóban és rosszban egyaránt, és segítenek kilábalni a depresszió ásta mély gödörből. 

Habár a mangát még csak most tervezem elkezdeni, de az anime igencsak gyorsan belopta magát a szívembe.
Bevallom már az első résznél remegésben törtem ki, amikor belegondoltam, hogy mennyire hatalmas súlya van azoknak a dolgoknak, amik benne zajlanak. ( Mivel igyekszem egy spoiler mentes összefoglalót írni Nektek, így nem részletezném, hogy miről is van szó, aki látta már, az tudja, aki pedig megnézi, az tudni fogja. ) Viszont engem a könyvem hajtott előre abban, hogy végig nézzem az animét, és bár az utolsó részt még nem láttam, jó úton haladok a cél felé. De hogy hogy gondolom ezt? Nos.. A készülő regényemben is a hasonló komoly mondanivaló és sötét hangulat megteremtése, valamint a kirekesztésre került "árvák" bemutatása a cél, így igazán inspirálóan hatott rám ez a mű. Reménykedem benne, hogy sikerülni fog, és egy napon talán Ti is olvashatjátok majd!  

Habár nem úgy terveztem, hogy minden bejegyzésem a MondoConról és a cosplayről fog szólni, de ezt muszáj kiírnom magamból. Igazából a bejegyzéseim nagy része ahogy esik, úgy puffan módon fog kikerülni, tehát nem tervezem meg előre, hogy miről fogok írni és mikor, ami és amikor éppen eszembe jut, akkor megírom, és kiteszem nektek, hisz talán sokan érdekeltek vagytok ebben a témában.

Nos.. Ismét felütötte a fejét a "cosplay hate" jelenség, miszerint akinek már egy kicsikét eltér a bőrszíne vagy az alkata az eredeti karaktertől, nem jó cosplayer, és abba kellene hagynia. (Sokaktól azt is hallottam, hogy meg kellene magát ölnie. De mi jogon?! Ez már undorító a javából..)  De miért is? Miért kell ennyire lehúzni és depresszióba taszítani az embereket? Mint ahogyan azt mondtam, sosem tudhatod, hogy kinek mondasz ehhez hasonló dolgokat, hiszen ha nem ismered, nem tudhatod min ment keresztül az élete során. Nem tudhatod azt, hogy valójában egy önbizalom hiányos ember e, akit csupán a copslay tart életben, mert így érzi, hogy Ő bizony számít, és Ő is valaki. 

Sosem értettem azokat az embereket, akik pusztán azért szólnak le egy embert, mert súlyosabb,esetleg vékonyabb, mint a  karakter, esetleg eltérő a bőrszíne, hiszen ettől függetlenül lehet épp ugyan olyan gyönyörű és különleges. Beleadja a szerepbe saját magát, és ezzel együtt egy égen fénylő csillaggá válik a saját, és a külvilág szemében is. 

Az én véleményem szerint a cosplay arról szól, hogy mennyire szereted az adott művet és karaktert, így egy teltebb/sötétebb bőrű cosplayer (legyen az bármilyen nemű) tud ugyan olyan gyönyörű lenni, mint egy vékonyabb/világosabb bőrű egyén. Persze én egyiket sem vetem meg, hisz a cosplay mindenkié, és mindenki egyaránt gyönyörű, ahogy a való életben is! 

Persze ez csupán akkor történhet meg, ha az ember maga is jól érzi magát a saját bőrében, amiről csak Ő maga gondoskodhat. Valamint akkor, ha az illetőnek van elég önkritikája ahhoz, hogy belássa, ha valami nem az Ő stílusa. 

Gondolok itt arra, hogy például én, mint súlyosabb kategóriába tartozó cosplayer nem szívesen veszek fel egy alig takaró, pocit mutató ruhát, még akkor sem, ha a mindenem az adott karakter. Ha pedig annyira szeretném, hogy semmi sem tántoríthat el attól, hogy elkészítsem, akkor veszem a bátorságot, és merek alakítani a ruháján. Egy kis hosszabbítás itt, egy kis toldás ott, és máris kész az alkatomhoz illő,mégis felismerhető és karakterhű verzió, amiben sokkal jobbann érzem magam, mintha csak úgy magamra kapnám az eredeti, miniatűr verziót. 

Szerintem sokkal szebben tud mutatni egy saját magunk testalkatához, ízléséhez alakított cosplay amiben még jól is érezzük magunkat, mint egy olyan, amiben nem. Így hát kezdő cosplayesekhez szólva: Ne féljetek alakítani, hiszen egyedien gyönyörűek vagytok mind! <3 

Mint sokan az animések (és persze más körökben is) között, én is az önbizalom hiányos emberek sorát erősítem. Ezt mindenkiből más és más dolog váltotta ki, azonban a végkifejlet ugyan az. Nem igazán szeretek erről beszélni, azonban úgy gondoltam, hogy segíthetek ezzel a dologgal kapcsolatban másoknak úgy, hogy leírom a történetem. Nem tudom, mennyien fogják olvasni, vagy hogy mennyien veszik komolyan, de remélem olvasó szemekre talál majd mondanivalóm. 

Egészen kicsi koromtól kezdődött az egész,pontosabban általános iskola első osztályában. A lány, aki eddig vékony volt, mint a nádszál, egy műtéten átesve elvesztette akkori alakját, és a kelleténél kissé súlyosabbá vált, ezzel okot adva a gyermeki szíveknek a kiközösítésre, gúnyolásra. Ez azonban itt nem állt meg, hiszen mind tudjuk milyenek a csöppségek. Mindenkiben keresik a hibát, kivéve magukban. Így jutottunk el odáig, hogy a mindig vidám és életkedvvel teli leányzó egy visszahúzódó, depressziós valakivé váljon, aki a mai napig nem mer az emberek közelében tartózkodni, önmagát mutatni, hiszen úgy érzi, hogy ha megtudnák, milyen is valójában, kitaszítanák maguk közül. ( Persze akad néhány ember, aki ismeri igazi valómat! ) 

Persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy olyanná váltam, amilyen most vagyok, ugyanis akadt 

egy újabb személy az életemben, aki kiváltotta ezt belőlem. Egy személy, akinek talán a legjobban kellett volna ismernie engem, tudnia mindenről, ami bennem zajlik, azonban Ő több szenvedést okozott számomra, mint kellett volna. Egész életem során ott rúgott belém, ahol csak tudott, aztán amint betöltöttem a 18. életévem, elhagyott, mint egy árva kiskutyát az út szélén. Amikor védenie kellett volna, mint tigris a kölykét, úgy viselkedett, mintha nem is léteznék. Hagyott,hogy elmerüljek a depresszió sötét, szurokkal teli bugyrában. Ekkor kezdődött el az a korszakom, amikor vágni kezdtem a saját bőrömet, kiadva ezzel minden fájdalmamat. Több éven át szenvedtem a fejemben élő halálos démonokkal, kiknek suttogása minden nap egyre hangosabbá vált, már-már öngyilkosság felé taszítva, azonban a küzdelemben végül én győzedelmeskedtem. 

Egyedül az édesapám, a bátyám és a nagyszüleim tartották bennem itthon a lelket. Ők voltak azok, akik nem hagytak magamra, amikor sírtam, sőt még akkor sem, amikor egy rossz nap után hazaérve az iskolából kiabáltam velük, pedig Ők csak segíteni akartak. És mostmár vége.. Egy árván maradt kisgyermeknek érzem magam most, miután Édesapám a mennyből vigyáz ránk. De emiatt meg kellett erősödnöm. 

Mindez a változás, jellembeni erősödés akkor történt meg, amikor megismertem a jelenlegi páromat. Neki ígéretet téve leszoktam az örökös öncsonkításról, és rájöttem, hogy értékelnem kéne az élet adta apró örömöket is. 

Mindig is utáltam magam. Azt, aki valójában vagyok. Ennek következményeképp sosem azt mutattam meg másoknak, hogy ki is "Angel", hanem azt, akik az emberek látni akarnak. 

Így történt ez a középiskolában is. Elrejtettem magam a világ elől, és természetesen kiközösítésre kerültem, amit sokáig nem is értettem.Sokáig csak egy emberre számíthattam az osztályomból, azonban  az utolsó években, amikor Ő már nem volt mellettem, fény derült a titokra, miszerint akkora falat emeltem magam köré, hogy az emberek nem látták a fal mögött rejtőzködő igazi énem, csupán egy maszkot, mely mindig olyanná vált, amilyennek mások látni akarták. Egy minden akaratától megfosztott bábu voltam. 
Ez azonban változott. A középiskolában töltött 5 évem során nagyon sok dologra rájöttem magammal kapcsolatban.
Például arra, hogy pánszexuális beállítottságú vagyok, amit akkoriban még nem, de ma már büszkén vallok magaménak, hisz teljesen mindegy, hogy akit szeretsz az férfi,nő,kismacska vagy űrlény, a szerelem az szerelem marad. Csupán a két személy közti különleges kötelék számít. 
Valamint arra is ráeszméltem, hogy teljesen mindegy, hogy melyik oldalamat mutatom az embereknek, hisz akinek tényleg fontos vagyok, az elfogad olyannak, amilyen valójában vagyok, akinek pedig nem, az akkor sem fog elfogadni, ha mindent úgy csinálok, ahogyan azt Ő akarja. 

Talán a blogolás is azért nem ment korábban, mert nem azt a személyt akartam láttatni, aki vagyok, hanem a megszokott tömegembert, aki elvegyül az emberek között, mint egy szánalmas árnyék. 
Mondhatni kivirágoztam, és ezt a családomnak,a páromnak és a barátaimnak köszönhetem, akik mindvégig mellettem álltak jóban és rosszban is egyaránt. Még akkor is, amikor mindenkit eltaszítottam magamtól. 

Az önbizalmam a mai napig nem tért teljesen vissza, és talán soha nem is fog. Még mindig egy szánalmas és ronda emberi lénynek érzem magam, aki néhanapján meg sem érdemli az életet, de azt kell, hogy mondjam, sokban különbözök attól, aki régen voltam.

Nyíltabban ki tudom fejezni a gondoltataim (még ha most névtelenül is teszem), ki merek lépni az utcára olyan ruhákban, olyan hajjal, amiről eddig csak álmodni mertem. (Mindig is rajongtam az extrém, mégis visszafogott és aranyos stílusokért, mint a pastel goth, a yami kawaii és a dark mori) És ezt csakis a felsorolt embereknek, és annak köszönhetem, hogy többé már nem érdekel az, hogy ki mit gondol rólam. Nyíltan vallom azt az irányelvet, miszerint az embernek vállalni kell önmagát, és nem elrejteni csak azért, mert az unott, szürke kisegerek ezt ellenzik és mélységesen megvetik. 

A napokban azt is megkaptam, hogy meg kellene ölnöm magam, mert csúnya vagyok. Nos.. Ha ezt nem egy velejéig romlott ember vágta volna a fejemhez, talán sírva fakadok, és ismét magamba zuhanok. Azonban mivel ismerem Őt, (Ő viszont engem nem) csupán csak nevetni tudtam ezen a megnyilvánuláson. Hisz hogy mondhat ilyet bárkinek is? Ha a régi állapotomban kapott volna el, talán meg is tettem volna. Sosem tudhatod, hogy kinek írsz ilyesmit. A szavaknak hatalmas ereje van, és ha rossz emberhez szegezed, könnyen balul sülhet el. Nem tudhatod, de rengeteg a lelkileg sérült, depressziós ember körülötted, akik egy ilyen kijelentést igenis zokon vesznek, és könnyen megeshet, hogy olyat tesznek, amire te nem is gondoltál, hogy valaha is megtenné.

Most viszont HOZZÁTOK szólnék. Ha magatokra ismertetek a történetemben, akkor olvassátok figyelmesen ezeket a sorokat: Nem kell rosszul érezned magad azért, mert más vagy,mint a többi ember! Különleges és értékes vagy. Egy igazi ékkő. Ezen adottságra büszkének kell lenned! Ne foglalkozz azzal, hogy mások mit gondolnak Rólad, csak legyél önmagad! akkor vagy a legszebb!
Hé, Gyönyörű vagy! 

Ha van hasonló történeted, és nem félsz megosztani Velem és az oldal látogatóival, bátran megteheted azt a chaten, esetleg a komment szekcióban, mind szívesen fogadjuk őket! ^^ 

(Valamint továbbra is várom Tőletek a kérdéseket, poszt ötleteket!)