Mint sokan az animések (és persze más körökben is) között, én is az önbizalom hiányos emberek sorát erősítem. Ezt mindenkiből más és más dolog váltotta ki, azonban a végkifejlet ugyan az. Nem igazán szeretek erről beszélni, azonban úgy gondoltam, hogy segíthetek ezzel a dologgal kapcsolatban másoknak úgy, hogy leírom a történetem. Nem tudom, mennyien fogják olvasni, vagy hogy mennyien veszik komolyan, de remélem olvasó szemekre talál majd mondanivalóm. 

Egészen kicsi koromtól kezdődött az egész,pontosabban általános iskola első osztályában. A lány, aki eddig vékony volt, mint a nádszál, egy műtéten átesve elvesztette akkori alakját, és a kelleténél kissé súlyosabbá vált, ezzel okot adva a gyermeki szíveknek a kiközösítésre, gúnyolásra. Ez azonban itt nem állt meg, hiszen mind tudjuk milyenek a csöppségek. Mindenkiben keresik a hibát, kivéve magukban. Így jutottunk el odáig, hogy a mindig vidám és életkedvvel teli leányzó egy visszahúzódó, depressziós valakivé váljon, aki a mai napig nem mer az emberek közelében tartózkodni, önmagát mutatni, hiszen úgy érzi, hogy ha megtudnák, milyen is valójában, kitaszítanák maguk közül. ( Persze akad néhány ember, aki ismeri igazi valómat! ) 

Persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy olyanná váltam, amilyen most vagyok, ugyanis akadt 

egy újabb személy az életemben, aki kiváltotta ezt belőlem. Egy személy, akinek talán a legjobban kellett volna ismernie engem, tudnia mindenről, ami bennem zajlik, azonban Ő több szenvedést okozott számomra, mint kellett volna. Egész életem során ott rúgott belém, ahol csak tudott, aztán amint betöltöttem a 18. életévem, elhagyott, mint egy árva kiskutyát az út szélén. Amikor védenie kellett volna, mint tigris a kölykét, úgy viselkedett, mintha nem is léteznék. Hagyott,hogy elmerüljek a depresszió sötét, szurokkal teli bugyrában. Ekkor kezdődött el az a korszakom, amikor vágni kezdtem a saját bőrömet, kiadva ezzel minden fájdalmamat. Több éven át szenvedtem a fejemben élő halálos démonokkal, kiknek suttogása minden nap egyre hangosabbá vált, már-már öngyilkosság felé taszítva, azonban a küzdelemben végül én győzedelmeskedtem. 

Egyedül az édesapám, a bátyám és a nagyszüleim tartották bennem itthon a lelket. Ők voltak azok, akik nem hagytak magamra, amikor sírtam, sőt még akkor sem, amikor egy rossz nap után hazaérve az iskolából kiabáltam velük, pedig Ők csak segíteni akartak. És mostmár vége.. Egy árván maradt kisgyermeknek érzem magam most, miután Édesapám a mennyből vigyáz ránk. De emiatt meg kellett erősödnöm. 

Mindez a változás, jellembeni erősödés akkor történt meg, amikor megismertem a jelenlegi páromat. Neki ígéretet téve leszoktam az örökös öncsonkításról, és rájöttem, hogy értékelnem kéne az élet adta apró örömöket is. 

Mindig is utáltam magam. Azt, aki valójában vagyok. Ennek következményeképp sosem azt mutattam meg másoknak, hogy ki is "Angel", hanem azt, akik az emberek látni akarnak. 

Így történt ez a középiskolában is. Elrejtettem magam a világ elől, és természetesen kiközösítésre kerültem, amit sokáig nem is értettem.Sokáig csak egy emberre számíthattam az osztályomból, azonban  az utolsó években, amikor Ő már nem volt mellettem, fény derült a titokra, miszerint akkora falat emeltem magam köré, hogy az emberek nem látták a fal mögött rejtőzködő igazi énem, csupán egy maszkot, mely mindig olyanná vált, amilyennek mások látni akarták. Egy minden akaratától megfosztott bábu voltam. 
Ez azonban változott. A középiskolában töltött 5 évem során nagyon sok dologra rájöttem magammal kapcsolatban.
Például arra, hogy pánszexuális beállítottságú vagyok, amit akkoriban még nem, de ma már büszkén vallok magaménak, hisz teljesen mindegy, hogy akit szeretsz az férfi,nő,kismacska vagy űrlény, a szerelem az szerelem marad. Csupán a két személy közti különleges kötelék számít. 
Valamint arra is ráeszméltem, hogy teljesen mindegy, hogy melyik oldalamat mutatom az embereknek, hisz akinek tényleg fontos vagyok, az elfogad olyannak, amilyen valójában vagyok, akinek pedig nem, az akkor sem fog elfogadni, ha mindent úgy csinálok, ahogyan azt Ő akarja. 

Talán a blogolás is azért nem ment korábban, mert nem azt a személyt akartam láttatni, aki vagyok, hanem a megszokott tömegembert, aki elvegyül az emberek között, mint egy szánalmas árnyék. 
Mondhatni kivirágoztam, és ezt a családomnak,a páromnak és a barátaimnak köszönhetem, akik mindvégig mellettem álltak jóban és rosszban is egyaránt. Még akkor is, amikor mindenkit eltaszítottam magamtól. 

Az önbizalmam a mai napig nem tért teljesen vissza, és talán soha nem is fog. Még mindig egy szánalmas és ronda emberi lénynek érzem magam, aki néhanapján meg sem érdemli az életet, de azt kell, hogy mondjam, sokban különbözök attól, aki régen voltam.

Nyíltabban ki tudom fejezni a gondoltataim (még ha most névtelenül is teszem), ki merek lépni az utcára olyan ruhákban, olyan hajjal, amiről eddig csak álmodni mertem. (Mindig is rajongtam az extrém, mégis visszafogott és aranyos stílusokért, mint a pastel goth, a yami kawaii és a dark mori) És ezt csakis a felsorolt embereknek, és annak köszönhetem, hogy többé már nem érdekel az, hogy ki mit gondol rólam. Nyíltan vallom azt az irányelvet, miszerint az embernek vállalni kell önmagát, és nem elrejteni csak azért, mert az unott, szürke kisegerek ezt ellenzik és mélységesen megvetik. 

A napokban azt is megkaptam, hogy meg kellene ölnöm magam, mert csúnya vagyok. Nos.. Ha ezt nem egy velejéig romlott ember vágta volna a fejemhez, talán sírva fakadok, és ismét magamba zuhanok. Azonban mivel ismerem Őt, (Ő viszont engem nem) csupán csak nevetni tudtam ezen a megnyilvánuláson. Hisz hogy mondhat ilyet bárkinek is? Ha a régi állapotomban kapott volna el, talán meg is tettem volna. Sosem tudhatod, hogy kinek írsz ilyesmit. A szavaknak hatalmas ereje van, és ha rossz emberhez szegezed, könnyen balul sülhet el. Nem tudhatod, de rengeteg a lelkileg sérült, depressziós ember körülötted, akik egy ilyen kijelentést igenis zokon vesznek, és könnyen megeshet, hogy olyat tesznek, amire te nem is gondoltál, hogy valaha is megtenné.

Most viszont HOZZÁTOK szólnék. Ha magatokra ismertetek a történetemben, akkor olvassátok figyelmesen ezeket a sorokat: Nem kell rosszul érezned magad azért, mert más vagy,mint a többi ember! Különleges és értékes vagy. Egy igazi ékkő. Ezen adottságra büszkének kell lenned! Ne foglalkozz azzal, hogy mások mit gondolnak Rólad, csak legyél önmagad! akkor vagy a legszebb!
Hé, Gyönyörű vagy! 

Ha van hasonló történeted, és nem félsz megosztani Velem és az oldal látogatóival, bátran megteheted azt a chaten, esetleg a komment szekcióban, mind szívesen fogadjuk őket! ^^ 

(Valamint továbbra is várom Tőletek a kérdéseket, poszt ötleteket!)